A bronzkorban Mihály-vár és térségét népesítették be, de a kelták és a rómaiak településnyomai, temetői is megtalálhatók a település mai határában. A község neve egy 1302-ben kiadott oklevélben bukkan fel Lowazberen (Lovászberény) alakban. A Lovas-Berény településnév a XVII. század végén állandósult. Határa IX-X. század fordulójától kezdve a Csák nemzetség ősi szállásterületéhez tartozott. 1332-ben már templomos hely, a XV. században pedig a Buzlai család birtoka. Buzlai Mózes a század utolsó évtizedeiben átépíttette, megnagyobbíttatta a templomot, és VIII. Ince pápától 1484-ben az itteni Szent András-egyház búcsúengedélyt kapott.

A török hódoltság első évtizedeiben a falu elnéptelenedett, csak 1637-ben népesítették be újra a Tolna megyei Bikácsról érkezett református magyarok. A XVII. század végéig a református családok száma meghaladta a hatvanat, és a község népessége már meghaladta a háromszáz főt. Újjáépítették a falut, megkezdték a földek művelését, és birtokba vették a korábbi római katolikus templomot. A XVIII. század első évtizedeiben Lovasberény benépesítése újabb fordulatot vett. Morvaországból zsidók érkeztek, Közép-Németországból, a Hessen-Kassel tartománygrófság területéről harminc római katolikus család telepedett meg. Ettől az időszaktól kezdve vallásában, kultúrájában, szokásaiban vegyes népesség élt a községben. Az izraeliták száma a XIX. század közepéig folyamatosan növekedett, meghaladta az 1200 főt. Miután a szabad királyi városokban is letelepedhettek, számuk gyors ütemben csökkent.

Nemcsak a gazdasági fejlődés időszaka a XVIII. század, hanem a reformátusok és a római katolikusok között elmélyülő ellentétek korszaka is. A rekatolizáció a birtokos család tagjaihoz, a Czirákyakhoz kötődik. Gróf Cziráky József 1730-ban vásárolta meg az uradalmat Franz Anselm Fleischmann bárótól. 1740-ben úrbéri szerződést kötött jobbágyaival, 1748-ban pedig elvette a reformátusoktól a templomot, s azt a római katolikus hitet követő alattvalóinak adta át. A reformátusok közel két esztendeig az Isten szabad ege alatt tartották az istentiszteletet. 1751-ben építették fel sövényből és nádból font oratóriumukat. Kőből épített templomot csak 1786-ban emelhettek. Ebben az időszakban mindhárom felekezet (római katolikusok, reformátusok és izraeliták) rendelkezett iskolával, a tanítók személyét is ismerjük. A gazdasági fellendülés eredményeként 1765-ben Lovasberény vásártartási jogot kapott, és ezzel a mezővárosok sorába emelkedett. A század végén már 327 lakóházat írtak össze, a családok száma 490, népessége pedig meghaladta a kétezerötszázat.

A XVIII. századtól a község, majd a mezőváros története összekapcsolódott a Cziráky család históriájával. Lovasberény "épített világát" elsősorban gróf Cziráky Antal Mózes határozta meg. 1809-ben fejeződött be a kastély építése, majd 1834-ben a vidéki szempontból monumentális római katolikus templomé.

 

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc alatt jelentős változásokra került sor. A jobbágyok szabad paraszti birtokossá lettek, megszabadultak a földesúr gazdasági és jogi fennhatóságától. Lovasberény lakóinak döntő többsége a haza szolgálatába lépett, a római katolikus plébánost s a református lelkészt is letartóztatták a császáriak, mert Kossuthnak, a magyar függetlenségnek voltak hívei.

Lovasberény történetében is csak a kiegyezés után bontakozott ki a polgári fejlődés. Megalakult a képviselő-testület és az elöljáróság. A népiskolai törvény szellemében új iskolák épültek, majd a tankötelesek iskolai előkészítése érdekében óvoda létesült. Megkezdődött a helyi társadalom önszerveződése; társadalmi és kulturális egyesületek jöttek létre, többek között segélyegylet, olvasókör és tűzoltó-egyesület kezdte meg működését. A kulturális egyesületek művelődési lehetőséget biztosítottak, közízlést formáltak, és társadalmi kapcsolatokat teremtettek.

A település további gyarapodását az első világháború, majd az azt követő forradalmak törték meg. A XX. század húszas éveitől számítható konszolidáció során feléledtek, újjászerveződtek az egyesületek, és a megváltozott viszonyok közepette új társadalmi, közművelődési egyletek, társaságok alakultak. Ismét pezsgő közélet jellemezte Lovasberényt.

A második világháború minden korábbinál súlyosabb megpróbáltatásokat hozott a falu életébe. 1944. decemberében Lovasberény is hadszíntérré vált, a négy hónapon át tartó súlyos harcok után 1945. március 20-án hallgattak el a fegyverek. A háború során 97-en vesztették életüket, 51-en lettek a holokauszt áldozatai. Megrongálódott 72 lakóépület, 38 pedig lakhatatlanná vált. A harcoló alakulatok felélték az állatállományt, 62 szarvasmarha, 75 sertés és 104 ló maradt a községben.

Az 1945. tavaszán kibontakozó demokratikus átalakulás több forrásból táplálkozott: a többpártrendszerből, a néphatalmi testületek tevékenységéből és a földreform végrehajtásából. A közigazgatás megszervezésével egy időben zajlott a földreform, 236 földigénylő között 2099 hold szántót osztottak ki, egy igénylőre átlagosan kilenc hold föld jutott. A birtokok felaprózottságát mutatja, hogy a falu határában 6350 parcellát tartottak nyilván.

1945-ben megkezdődtek az államosítások, a negyvenes évek végén a kulákrendelettel félelemben tartott földművesek tömegesen hagytak fel foglalkozásukkal, és ajánlották fel ingatlanaikat az államnak. A református és a római katolikus egyházközséget is háttérbe szorították, iskoláikat és az óvodát ugyancsak államosították. 1950-ben a község önkormányzatát is felszámolták.

Az 1956. október 23-án kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc volt minderre a tiltakozó válasz. Lovasberényben is megalakult a nemzeti bizottság és a nemzetőrség. November 4-én a szovjet Vörös Hadsereg koncentrált támadása hiúsította meg a demokratikus törekvések további térnyerését.

A forradalom és szabadságharc utáni években a vidék szocializálása, a termelőszövetkezetek megalakítása került előtérbe. A népesség létszáma is tükrözte a változásokat: 1949-ben 3102, 1960-ban 3129, 1970-ben 2973, 1980-ban 2639, 1990-ben 2594 fő lakta a községet. Napjainkban szerény mértékű növekedést tapasztalunk, 2751 fő a település össznépessége.

 

Fejér Megyei Levéltár igazgatója

 

 

 

A következő összeállítás más oldalról segít megismerni Lovasberény történetét. Készült Sterhardt Lászlóné, a Berényi Újság számaiban megjelent írásai alapján.

 

 

A Mihályváron feltárt földvár maradványai, és az ott talált bronzkori edények bizonyítják, hogy már i.e. is lakták ezt a területet. A Magyarország c. útikönyv szerint itt volt a Dunántúl egyik legnagyobb földvára. A földvár tulajdonképpen nem is vár, hanem a település köré emelt földsáncok sorozata. A mihályvárit a leletek alapján az avarok készíthették. A Szűzvár környékén pedig kelta temetőt fedeztek fel, ahol számos urnát találtak

1898-ban. A Kazal-hegy és János-hegy környékén a római korból származó edényekre és érmékre bukkantak. Ezek szerint Pannónia egyik települése volt ezen a helyen. Az i.e. 12-9. századokban a rómaiak meghódították a Dunántúlt, ahol már különféle népek (illirek, kelták) éltek. Ezt a tartományt nevezték Pannóniának, ahol a rómaiak élénk kereskedelmet folytattak és valószínüleg az itt lévő településen vitt keresztül az egyik útvonal.

 

Többféle magyarázat közül válogathatunk. A nyelvészet segítségével lehet megközelíteni egyik oldalról. Berény nevű település több is van az országban, de mindegyik előtagja más és más. Az előtag valamire utal, ami jellemzi a települést.

 

Czuczor Gergely a szó eredetét a "bere" szótőben kereste. Bere ugyanis adás-vevést jelent. Ha elé vesszük a csere szót, cserebere lesz, amit ma is használunk. A név keletkezésekor az árufélék cseréje jellemezte a kereskedelmet. Ha igaza van Czuczor Gergelynek, akkor minden berény utótagú helységnév vásárhelyet jelent. Falunk nevében a lovas előtag jelenthetett lóvásárt vagy a királyi ménes ittlétét.

 

1266-os és 1271-es oklevelekben szerepel egy Berény nevű ősmagyar nemzetség. Hősiességükért V. István felszabadította néhányukat a várjobbágyság kötelékéből. Az egyik oklevél szerint Berényi Bertalan fiai nemesi rangot kaptak, és a ranghoz bizonyára egy falut. A kapott falut a tulajdonos elnevezhette saját nevéről. Vajon a Berény vagy Berényi nemesek közül alapította valaki a mi Berényünket? A Lovas-Berény elnevezés először egy 1009-ban kelt oklevélben szerepel, újólag 1302-ben említik.

 

A falu közelében található egy domb, melyet Mihályvárnak neveznek. Ma már senki nem tudja honnan ered ez a név. 1695. február 16-án keletkezett jegyzőkönyv szerint legalább húsz tanút kihallgattak. Az akkori tulajdonos, az Eölbey család tisztázni akarta, hogy valóban Lovasberényhez tartozik-e az akkori Miháli várnak nevezett terület. A tanúk többsége akkor hallott először a Mihályvár elnevezésről, de Lovasberényhez tartozónak tudták.

Tóth György verebi lakos vallomásában olvasható:

",Soha Miháli várának hírét, se Lovas-Berénytől különböző határját nem hallotta, hanem mindenkor azon hegyet, kit most Miháli várának neveznek Lovas-Berény földnek hallotta. Semmi épületnek jelét azon a helyen nem tud, s nem is látott, hogy lett volna. Csak azt hallotta a berényiektől, hogy valamely Mihály nevű ember kezdett volna azon hegyen szőlőt csinálni, s arrul nevezték Miháli várának." Csapó György tanú arra emlékszik, hogy egy Káka Mihály nevű ember kezdett azon a helyen szőlőt csinálni, s pincét akart, de mégis pusztán hadta, nevetségből nevezték el Mihály várának. Szűzvárról csak annyit, hogy a berényiek nagy része még most is Szöszvárnak nevezi. Ennek a két dombnak a neve azonban foglalkoztathatott valakit, aki költői lélekkel bírt, mert igen érdekes történetet talált ki. A valóságos helyhez vagy személyhez költött történetet mondának nevezik.

 

A XIII. században Mihályváron a Czenky család élt, Szűzváron pedig a Kéry család. A két család ellenséges viszonyban állt egymással. Czenkyéknek volt egy Mihály nevű fiúk, Kéryéknek pedig egy Judit nevű lányuk. A két fiatal nem ismerte egymást. Abban az időben, ha nem volt fiúörökös, a legtöbb családban a lányokat is megtanították az íj használatára, lovaglásra és vadászatra. Judit is tudta mindezt, így bátran kóborolhatott az erdőben. Czenky Mihály is gyakran járt vadászni az erdőbe, és találkozott a vakmerő leánnyal. Mivel nem ismerték egymást, és abban sem lehettek biztosak melyikőjük jár tilosban, elkerülték egymást. Egyszer azonban Judit megsebzett egy vadkant. A sérült állat a leányra támadt, aki rémülten kiáltott segítségért. Czenky Mihály a közelben tartózkodott, és azonnal a lány segítségére sietett. Ekkor tudták meg, hogy családjaik egymásnak ellenségei. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy rokonszenvet érezzenek egymás iránt. Ettől kezdve gyakran találkoztak, és szívük szerelemre lobbant. Otthon egyre hevesebben követelték a két család kibékülését. A szülők kibékültek, majd kitűzték az esküvő napját. A tatár támadás híre ekkor ért el Mihályhoz. Mint a király hűséges alattvalója, azonnal indult az ország védelmére. Juditot egy Velencén élő öreg remete gondjaira bízta. Judit várta vőlegényét, de hiába. A remete meghalt, a hadjáratból hazaérkezők pedig Mihály halálhírét hozták. Mit tehetett szegény leány? Székesfehérvárra ment, és az apácák zárdájába vonult. Mihály azonban nem halt meg. Hazaérkezett, és azonnal Velencére sietett menyasszonyáért. Ott megtudta, hogy a remete meghalt, a nála lakó leány pedig eltűnt. Bús szívvel keresni kezdte elveszett menyasszonyát. Végső elkeseredésében az egyik fehérvári templomban keresett vígaszt. Az apácák templomának énekkarát hallgatta, amikor úgy érezte, Judit hangját hallja. A zárda fejedelemasszonyától megtudta, hogy nem tévedett. A találkozás nagy boldogsággal töltötte el őket, siettek haza, és készültek az esküvőre. Judit már számlálta a napokat, amikor hírt kapott Mihályvárról, hogy Mihály meghalt. A harctérről hozott lappangó betegség végzett vele. Judit nehezen viselte el a csapást, és elhatározta, hogy sohasem megy férjhez. A világtól elvonulva élt azon a helyen, amelyet Szűzvárnak neveztek el.

 

A Berény helységnevet először egy 1009. évi oklevélben találták meg, és Szent István király a veszprémi püspökségnek adományozta a Fejér megyében lévő Berényt. Egy másik oklevélben szintén szerepel a Berény nevű település, melyet a Csák nemzetség egyik tagja örökölt. Ha két településről van szó, akkor az a későbbi Csákberény lehetett. Amennyiben a másik a későbbi Lovasberény, akkor az V. László nővéréé lett 1283-ban, de hamarosan megkapta tőle a veszprémi egyház. 1302. február 18-án a székesfehérvári káptalan kiállított egy okmányt, amely a Csák család örököseinek elosztott birtokokról szól. Ebben szerepel a Lovas-Berény nevű birtok is. Azt viszont nem tudta tisztázni a kutató, hogyan került a Csák család birtokába. Arra rábukkant, hogy Csókakővára tartozékai között szerepel. 1484-ben Buzlay Mózes a falu birtokosa. Ezt bizonyítja VIII. Incze pápa levele, melyben Buzlay Mózest fejér megyei főispánnak és Lovas-Berény urának nevezi. Megdícséri a templom építéséért, és a templomnak búcsúengedélyt ad. 1540-től a baracskai Pállfy család birtokában van a falu, valószínű örökösödés címén. A török hódoltság ideje alatt igen zavaros volt a birtok nyilvántartása, hiszen elmenekültek a tulajdonosok, sőt Székesfehérváron nem működött semmiféle hivatal. Komáromban intézték a hivatalos ügyeket. Az irattárakban fennmaradt jegyzőkönyvekből megtudhatjuk, hogy többen is követelték maguknak Lovas-Berényt. 1666-ban a Széchenyi és Török család a tulajdonos, majd az Eölbey család megvásárolja. 1686-ban özv. Eölbey Mártonné zélogba adja vejének, Kéry János tatai alvárkapitánynak. 1691-ben Kéry János özvegye, Eölbey Ilona már Vasdinyei Jánosné néven szerepel, mint tulajdonos.

1699-ben Heister Siegbert gróf megvásárolta az örököstől. Nem ment simán a vásárlás, mert több tulajdonos is jelentkezett. Többek közt Sándor István, aki az örökösöktől korábban megvásárolta több faluval együtt a berényi birtokot is. Később már csak Nadapot követelte. Az is fokozza a tulajdonjog zavarosságát, hogy a király is és a nádor is adományozott birtokokat. A birtok határa is bizonytalan volt. Előfordult az is, hogy egy birtokot 4-5 részre is felosztottak, így ez is nehezítette az eladást és vásárlást. 1719. december 29-én több birtokkal együtt Berény is Fleischmann Anselm Ferenc báró tulajdonába került. Mivel nem volt magyar, így nem írták a nevére. Ez bonyolította később a birtok eladását. 1730-ban gróf Cziráky József és neje, Barkóczy Borbála megvásárolta több más faluval együtt Berényt is. Nagyon erős lehetett a vásárlási szándékuk, mert az előző tulajdonos, Fleischmann Anselm Ferenc hivatalosan nem birtokolta, így nem is adhadta el. A korábbi tulajdonossal a Heister családdal kellett felvenni a kapcsolatot. Cziráky József mindent megtett annak érdekében, hogy a tulajdonjogot megszerezze. Ugyanabban az évben a királyi ügyész pert indított a tulajdonos ellen. Szerencséjére már minden okmány a kezében volt, így a pert megszüntették. 1730-ban tehát a boldog tulajdonos magáénak mondhatta Berényt. Ezután sem volt azonban zavartalan a Cziráky család élete, mert még néhány évtized múlva is jelentkezett egy-egy régebbi tulajdonos, vagy annak örököse. Ezekről aztán kiderült, hogy nincs semmiféle okmányuk, vagy őseik réges-rég eladták vagy elcserélték a rájuk eső részt. Ha jogosnak tűnt a követelés, a gróf kifizette az örököst. Amikor a gróf teljesen magáénak érezte Lovasberényt elhatározta, hogy elindítja a falut a fejlődés útján. Céljait azonban nem tudta megvalósítani, mert a franciák elleni háborúban Mária Terézia katonájaként hősi halált halt. Fiatalabbik fia, György kérvény intézett Mária Teréziához a falu ügyében. A királynő 1765-ben Lovasberényt mezővárosi rangra emelte, és négy országos vásárt engedélyezett. A földművelés is fellendült ezekben az években, ezt bizonyítják a jobbágyok által befizetett egyházi tizedről szóló okmányok. 1791. június 19-én Cziráky László gróf a lovasberényi uradalmat bérbe adta 15 évre Rumpf Lipótnak évi 29 ezer forintért. Ez a bérlő halála miatt hamarosan megszűnt. Érdekességként említem csak, hogy a lovasberényi uradalom után a franciák elleni hadjárat költségeire 4925 forintot fizettek Czirákyék. Az utódok is szívükön viselték a falu sorsát, mert kérelmezték a gyógyszertár felállítását, amelynek engedélyét 1830-ban kapták meg. 1858-ban megtörtént a birtok tagosítása, felépült néhány év alatt Antal-, Lujza- és Belmajor. Magyarországon a XIX. sz.-ban még feudális társadalom volt. Két osztály jellemezte: földbirtokosság és jobbágyság. A jobbágy a földesúr tulajdona volt. Telket kapott urától, mely után különféle szolgáltatásokra kötelezték. A termény kilencedét a földesúrnak, a tizedét pedig az egyháznak kellett beszolgáltatnia. Ezenkívül dézsmákat és ajándékokat kellett adniuk a földesúrnak. Az 1848-as vihar söpörte el a jobbágyrendszert. Ekkora már számos jobbágy vált szabad emberré néhány hold földdel.

 

Örökváltsággal, jutalom, ajándék révén. A földesúrnak jogában állt bármikor feszabadítania jobbágyát. 1858-ban történt a Cziráky-birtok tagosítása. A korábbi telkes jobbágy által művelt föld visszakerült a tulajdonoshoz. Mivel nincs jobbágy, nincs jobbágytelek. Egy tagba került a birtok, melyet a volt jobbágyok most már zsellérként, cselédként műveltek járandóságért. Érdekes számunkra az az oklevél, amely még 1888-ban is szőlő-dézsmáról szól. Ebben a szőlővel foglalkozók kérik, hogy a dézsmát átválthassák. Gondolom, a dézsma lerovása után olyan kevés szőlő maradt, hogy nem volt érdemes foglalkozni vele. Különös, hogy a szőlőről elfeledkezett a törvényhozás. 1873-ban Cziráky József gróf a lovasberényi, nadapi és börgöndi birtokait hitbizonnyá nyilvánította. (Hitbizomány: a birtok nem osztható szét.) A legidősebb családtag vagy az elsőszülött gyermek a birtok gazdája, de a birtok a család tulajdona. 1871-ben épült a római katolikus iskola. Még ebben az évben kezdték építeni a községházat. 1898 óta van a községnek vasútállomása.

 

A IX.század végén elérték a magyar törzsek a Kárpát-medencét. Kénytelenek voltak megállni, sőt le is telepedni, mert nyugatabbra már virágzó államok állták útjukat. Leigázták az itt élő népeket, és felosztották maguk közt a területet. A Dunántúlnak ez a része valószínüleg a Berény vagy a Csák nemzetségé lett. Adataink csak későbbről vannak. A pogány magyaroknak csak úgy volt esélyük a fennmaradásra, ha államot alapítanak és áttérnek a keresztény vallásra. Ezt látta meg első királyunk, István, és kemény kézzel látott hozzá célja megvalósításához. Tudjuk, hogy mennyi véres esemény fűződött az államalapítás és a hittérítés munkájához, mégis ennek köszönhetjük, hogy a magyarság fennmaradt. Falunk területe is benépesült. Az ide költözők felvették a keresztény vallást. A lakosok az 1526-os mohácsi csata idején római katolikusok voltak. 1543-ban a török had elérte Székesfehérvárt. A környező falvak lakóinak egy részét felkoncolták, más része pedig elmenekült. Így elnéptelenedett a mi falunk is. A XVI. században Magyarországon is egyre jobban terjedt a reformáció. A Dunántúlon is nagyszámú híve lett a Kálvin által reformált vallásnak. Az új vallásra való áttérés a lázadás egyik formája volt. A Dunántúl nagy része Szinán bég fennhatósága alá került. Az volt a török érdeke, hogy a nép visszamenjen elhagyott falujába, ott dolgozzon, hiszen csak így tudott adót behajtani. Sikerült is néhány családot idecsábítani. Szinán béget nem érdekelte, hogy az adófizetője milyen vallású, csak fizessen. Így örömmel vette, hogy az 1500-as évek közepén református családok telepedtek le a faluban. Mindezeket a MTA által felkutatott okmányok bizonyítják. 1591-1606 között dúlt a tizenöt éves háború. Ennek idején újra elnéptelenedett a falu.

1637-ben a Tolna megyei Bikácsról református vallású magyarok érkeztek. Nem bizonyított, hogy a Pállfy-család hívta őket, vagy mint költözködési joggal bíró jobbágyok, felkerekedtek és itt kaptak engedélyt letelepedésre. 1663-ban a török elfoglalta Érsekújvárt, és megerősítette a várat. Ehhez a munkához sok kézre volt szüksége, ezért még Berényből is lehajtotta a felnőtt lakosságot. 1683-ban újra végigvonult a török had a vidéken, ezért a falu lakói menekülni kényszerültek. A had elvonulása után visszatért a lakosság. 1696-ban a lakosság összeírásakor 63 ház volt a faluban, ez becslések szerint 3-400 lakost jelent. Ez elég nagy szám a sok tragédia után, ami a lakosságot sújtotta. 1699-ben Heister Siegbert lett a község gazdája. 1704-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején Lipót császár őt nevezte ki a magyarországi császári csapatok parancsnokává. Kegyetlen vérengző katona volt. 1711-ben elbukott a Rákóczi-szabadságharc, Heister vissztért berényi birtokára. Ekkor kezdett foglalkozni jobbágyaival. Egy hithű katolikus földesúr és református jobbágyai nagyon kirívó képet mutathattak akkoriban. Ugyanis a földesúr különféle eszközökkel kényszerítette jobbágyait, hogy kövessék az ő vallását. Még az is bonyolította a helyzetet, hogy a falu lakói a kurucok oldalán álltak. Heister bizonyára szerette volna megbüntetni engedetlen jobbágyait, de akkor ki műveli meg a földet. Mégis, hogy rájuk ijesszen, bezáratta a templomot. A "nyakas kálvinista" jobbágyok nem ijedtek meg, kitartottak vallásuk mellett, és továbbra is tartottak istentiszteletet. Heister tudomásul vette, hogy ez a 4-500 ember makacsul ragaszkodik a református valláshoz, ezért taktikát változtatott. Úgy döntött, hogy használhatják a templomot, de építsenek a kastély mellé egy kápolnát. Ő adta az anyagot, a jobbágyok pedig az építész irányítása mellett dolgoztak. 1719-ben Fleischmann Anselm lett a földesúr. Őt nem érdekelte milyen vallásúak a jobbágyai, csak lennének többen. Ezért 1720 körül 30 német katolikus családot telepített ide. Sőt, engedély adott a környező országokból érkezett zsidó családoknak a letelepedésre. 36 zsidó zsellér család dolgozott a földeken. Később még érkeztek családok, akik közül borkimérők, kereskedők kerültek ki. A földesúr engedélyezte a kereskedést, sőt két nagy házat építtetett, melyet bérbeadott a zsidó családoknak. Meg volt elégedve a zsidók munkájával, mert hamarosan telket is adott zsinagóga építéséhez. Fel is épült a zsinagóga mór stílusban. A zsidó krónikás művében olvastam, hogy a magyarokkal békés egyetértésben éltek. Amikor engedélyt kaptak a városokban való letelepedésre, többségük elhagyta a falut. 1785-ből származik egy jegyzőkönyv, melyből a következők derülnek ki: a jobbágyok már régebben erdőrészt és legelőt kaptak a földesúrtól. Ezeket a saját céljaikra használhatták. A mikor az erdőt kiírtották, újra erdőért és legelőért folyamodtak. Ezt a kérésüket az akkori tulajdonos, gróf Cziráky László megtagadta, mondván, hogy volt erdejük, miért írtották ki. A jobbágyok pert indítottak, de elvesztették.