1861. február 1-jén született Lovasberényben elszegényedett gabonakereskedő fiaként. A nem csak jóeszű és ügyeskezű, hanem célratörő és szemfüles Róna József a társadalom mélyéből a megbecsült művész rangjára emelkedett.

A család nyomorgott, ezért már gyerekkorában elszegődött inasnak, majd Hentsch Ignác épületszobrász műhelyében lesz tanonc.

A fuvarozástól a patkányírtásig mindent kell csinálnia, ezek mégis sorsdöntő évek életében. Itt tanulja meg a szobrászat technikáit, és azt a gyors és bravúros mintázást, ami későbbi művészetének alapja. Megismeri a magyar művésztársadalom minden rétegét, az ünnepelt kedvenceket és az elfelejtett, lezüllött valamikori reménységeket. Ismeretségi körébe tartozik Feszl Frigyes, a pesti Vigadó építője, Izsó Miklós szobrász, aki ekkor már beteg, Huszár Adolf, akit mérsékelt tehetségéhez képest elhalmoznak megrendelésekkel.

És megismeri Lotz Károlyt festőművészt, aki sikeres és gazdag, kedves bohém és aki Róna József példaképe lesz. Lotz Károly segíti is Rónát, aki 1879-ben állami ösztöndíjjal a bécsi akadémiára kerül.

Az akadémián szívós önműveléssel és szorgalommal igyekezett elnyerni tanárai elismerését. "A könyvtárba naponta eljártam. A nyitásnál én voltam az első, s az utolsó, aki onnan távozott!" Erre kényszeríti szegénysége, hiszen csak akkor tanulhat tovább, ha ösztöndíjat kap, de erre hajtják saját ambíciói is, amelyek a társadalmi felemelkedés és a nemzet szolgálatának vágyából táplálkoznak.

 

A XIX. század 80-as 90-es évei a magyar szobrászat megszületésének kora. A rohamosan épülő főváros mellett a vidéki városok megbízásai is munkaalkalmat jelentenek, amelyek kezdetben főleg épületszobrok, majd egyre inkább portrék, emlékművek, síremlékek.

1879-1885 között jár a bécsi akadémiára, ahol azt a fajta akadémikus, elbeszélő szobrászatot tanulja meg, amely mitológiai és bibliai témákból merít, de már elszakad a klasszicizálástól. Egy anekdotázó szalon-zsáner szobrászat bontakozik ki, felgerjedt faunokkal és incselkedő nimfákkal, mintázófája szatírjátékok fékevesztett erotikus túlfűtöttségét és szabadosságát kelti életre. Az 1860-as évektől kezdve hihetetlenül népszerű lesz ez a vaskos, gyakran közönséges, a nézőre bizalmaskodóan kikacsintó szobrászat.

 

1885-ben elnyeri a berlini Beer-féle ösztöndíjat egyéves római tanulmányútra. Itt aztán őt is utoléri az Olaszországba zarándokló fiatal művészek végzete: Michelangelo közelsége, a nagy művészet nyomasztó tökéletessége teljesen megbénítja. Úgy érzi, hogy semmit nem tud alkotni, mert nem érdemes. Azt a kevés művét, amit itt készít, azt is összetöri.

1886-ban tér haza. Már Bécsben jó barátságba kerül Bródy Sándorral, aki elismeréssel ír róla, és Kiss István építésszel, aki több épületére is vele készítteti a díszítőszobrokat, így például a veszprémi megyeháza timpanonjába, vagy a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum homlokzatára. Számos pesti ház, többek között az Andrássy út 62. is őriz Róna-szobrokat. Nagy munkája volt a Vígszínház külsejének eredeti plasztikai díszítése.

A millennium körüli években mintázza az első, egészalakos köztéri Kossuth-szobrot (1898 Miskolc), majd még kettőt mintáz a politikusról (1902. Szeged, 1907. Rozsnyó). Ő készíti Klapka György síremlékét a Kerepesi temetőben (1894.), és emlékművét Komáromban (1896.), Zrínyi Miklós szobrát a Köröndre (1902), Erzsébet királynéét Gödöllőre (1901.) Fő műve, Budapest egyik legismertebb emlékműve, Savoyai Jenő lovasszobra a budai várban (1896-97., felállítva 1900-ban). Ez a szobor eredetileg Zenta város megrendelésére készült, de a város nem tudta kifizetni. Végül maga Ferenc József vásároltatta meg, és jelölte ki helyét a királyi palota Dunára néző homlokzata előtt.

 

A nagy emlékművek mellett szinte csak pihenésként, kedvtelésből csinálta kisebb szobrait, vagy például Kossuth Lajos portréját, amelyet porcelánban sokszorosítva is árultak.

"Mint szalon-plasztikus úttörő voltam nálunk s az is maradtam jó ideig. A többiek mind utánam jöttek. Művészi érzék mindenesetre kellett az ilyen szobrok elkészítéséhez, de még nagyobb művészet kellett ahhoz, hogy valaki el is adja a munkáját..." Így aztán gipszben sokszorosítja faunjait és nimfáit, sőt a Savoyai-szobrot és domborműveit még kandallódíszként is árulja.

Ezek a szobrok és szalonok, amelyeket egy évszázadon keresztül elviselhetetlennek éreztünk, ma már lenyűgöznek. Megtanultuk becsülni a banalitások báját, amit egykor izléstelennek tartottunk, ma már szórakoztató. Róna Józsefnek hosszú élet adatott, amelyben sikerek kudarcokkal váltakoztak, de egyénisége mindig megteremtette az egyensúlyt közöttük. Nagy bánata volt, hogy monumentális szoborpályázatokon csak díjakat nyert, de a megbízásokat mindig mások kapták. Az általa létesített és eleinte jól jövedelmező bronzöntőműhely csődbe jutott, házát is el kellett adnia, de mindig talpraállt. Ha nem volt emlékmű-megbízása, készített síremlékeket (Telepy Károly, Erkel Sándor). A szalonplasztikáról át tudott térni a népies zsánerre, a bravúros, neobarokk formákról a hűvös klasszicizmusra.

Aktívan részt vett a művészeti közéletben, szervezője volt a nagy külföldi kiállításoknak, és társrendezője a különféle monumentális szertartásoknak Munkácsy temetésétől IV. Károly koronázásáig.

Sokan szerették és ő élvezte ezt a szeretetet. Öregkorára maga is olyan lett, mint egy megkomolyodott faun.

1939. december 31-én halt meg Budapesten.

 

(Nagy Ildikó, a Szent István Király Múzeum 1994-ben rendezett Róna József kiállítására kiadott katalógusában megjelent tanulmánya alapján.)

 

---

---